A „Bottoms” sok minden: egy durva, véres vígjáték; egy leszbikus szerelmi történet; és Rachel Sennott és Ayo Edebiri komikus tehetségének bemutatója, hogy csak néhányat említsünk. De tele van finom részletekkel és utalásokkal is, és az egyik, amit könnyű nem észrevenni, hogy a film (valószínűleg) a 2000-es évek elején játszódik.
Az egyik legnagyobb részlet, amely a filmet a korban gyökerezteti, az a szereplők flip-telefonok és hordozható CD-lejátszók használata. A kommunikáció is meglehetősen analógnak tűnik, és a közösségi médiáról sem beszélhetünk (bár el lehet képzelni, hogy Sennott karakterének, PJ-nek a közösségi médiában való jelenléte mennyire elszabadult). A film esztétikája is olyan klasszikus, 2000-es évek eleji középiskolai vígjátékoktól kölcsönzöttnek tűnik, mint a „Mean Girls”, kiegészítve a furcsa tanárokkal, pompomlányokkal, klasszikus zsarnokokkal és a társadalmi hierarchiákról szóló borotvaéles poénokkal.
A „Fenékig” azonban sok szempontból elszakadt az időtől – egy saját szürreális univerzumban létezik. Számos esztétikai elemét is erősen inspirálja a ’80-as, ’90-es évek és a jelen. Egyértelmű párhuzamokat találunk olyan ’80-as évekbeli filmekkel, mint a „Heathers”, amely egy klasszikus gimnáziumi történetnek adta meg a maga véres és bizarr fordulatát, vagy a „The Breakfast Club”, amely szintén az identitást, a bizonytalanságot és az egymás közötti románcokat vizsgálta.
A „Bottoms” bizonyos szempontból a jelenben is gyökerezik, beleértve a divatválasztásokat, amelyek inkább a TikTok trendekből, mint az elmúlt évtizedek stílusából merítenek. Különösen Hazel (Ruby Cruz) ruhaválasztása és frizurája tűnik úgy, mintha egyenesen a For You oldalról szedték volna le. Aztán ott van az a tény, hogy a „Bottoms” univerzumában a queer lét általánosan elfogadottnak tűnik, ami az ország számos iskolájában még mindig nem az, és ami a 2010-es évek előtt ritkán volt az (kivéve talán a legprogresszívebb iskolákban).
A „Bottoms” egyes aspektusai túlmutatnak az időn, mint például a túlzottan magabiztos hátvéd, aki azt hiszi, hogy ő az univerzum középpontja, valamint a helyi vásárok, tornatermi buzdító gyűlések és báli játékok, amelyek a legtöbb cselekmény hátteréül szolgálnak. De vannak olyanok is, amelyek egyáltalán nem az időben gyökereznek, mint például az ötlet, hogy bármelyik iskola vagy tanár megengedné a diákoknak, hogy egy iskolán kívüli klub keretében szarrá verjék egymást, vagy a film végén zajló teljesen őrült vérfürdő, amely teljesen átcsap a hallucinációs szintű őrületbe.
De a „Fenékig” sosem próbált egy adott korszakot tükrözni, vagy akár a középiskola reális portréja lenni. Ehelyett egyfajta téveszmés abszurditásban gyökerezik, amely inkább az internet humorérzékéből merít, mint bármi másból. Itt azonban még a paródián is túllép, és egy teljesen egyedi világgá válik. Mire főhőseink a film végén egy véráztatta futballpályán állnak sikoltozva, már világos, hogy a „Fenékig” valójában nem egy adott évtizedben játszódik, hanem egy alternatív univerzumban, amely a miénk néhány abszurdabb aspektusát emeli ki.
„A medve” sztárja, Ayo Edebiri a főzésről, a bánatról és a hagymák felaprításárólKép forrása: Everett Collection